Új színek az örökzöldben, avagy Rácz: ász

Megorrontjuk, hogy ebből lehet valami, hát ki nem hagynánk, semmi pénzért. Ha valóban szeretjük a színházat. És korántsem értünk annyira hozzá, minden véleményünk a kettőnk viszonyából fakad, vagy jó, amit átélünk, vagy rossz.
 

S van, amikor úgy az egész nem nagyon érdekel, mert hát láttuk, nem is egyszer, mármint a darabot, nem is annyira sajátunk a műfaj (operett), bár kezdünk hozzáöregedni, de még ambivalens; ugyanakkor ott a sansz a csodára. Rácz János sansza.

És ezért megyünk el, és valami sajátos önteltség vesz erőt rajtunk, amikor kiderül: nem tévedtünk. Épp csak egy kicsit. Mert nem csupán egy színész söpörte be a kasszát, ezt ráadásul sejthettük is, hanem – talpra állt egy társulat. Muszáj erről beszélni pár mondatot, kitérni rá, bár nem kellene, az idő mindig befoltoz, vagy sem, jól tudjuk; de azért olyan kurtán-furcsán lett vége a közel tíz éves csodának Egerben. Volt, persze, szakmai purparlé, adok-kapok előtte, közben s utána; de az egész nem törte át a saját határait. Mint ahogyan maga az emlegetett csoda sem, pedig van utóélete, a Pinceszínházban például, legközelebb erről szólunk, na szóval az a csoda szakmai berkekben maradt. S így könnyebb is lett véget vetni annak. Mindegy, még az is lehet, én érzem csak így, de hát szerteszét szállt egy társulat onnan, ami azért felvet bizonyos háttérproblémákat, és mégis valahol már nem fontos, eltesszük a színháztörténet hivatkozásai közé, kultúrpolitika anno huszonegyedik század, kutatja ezt is majd valaki, senkinek ne legyenek illúziói. És lesz véleménye, e felől még kevésbé tápláljon olyasmit bárki. Mégis mindegy, úgy tűnik, mert az egri társulat vett egy kanyart, rálépett a hagyományosabb színházi útra, és nagyon úgy fest, hogy ez az út sem vezet a süllyesztőbe. Pedig operettel csatába indulni csak látszólag könnyű feladat.

Jó, népszerű, szeretik, sokkal többen és jobban, mint ahogyan arról beszélnek, ám az operett – nehéz műfaj. Épp az általános szeretettel ellentétben. Mert a közönség talán elfogadja, észre sem veszi, de magára adó színész számára nincs nehezebb és kínosabb, mint egy rossz ritmus, egy hamis félhang, egy nehézkesre sikeredő össztánc, vagy, akár, egy elszabaduló díszletszék, ami annyira kellemetlenül tud nyikorogni. Ahogyan azért az izgalom itt is megszülte a maga bakijait. Itt, Egerben, a Csókos asszonyban, de hát, szerencsére, korántsem ez a jellemző. Inkább mindaz, ami ennek ellentmond; hogy van és működik ott egy olyan előadás, ami, lényegében, valóban (a társulat részéről) zárójelbe teheti mindazt, ami korábban történt, ami miatt ők, a maradók néha még kényelmetlenül is érezhették magukat, annyira, hogy számomra kicsit erről is szólt ez az előadás. Arról, hogy itt azért továbbra is van, létezik, s helyet kér magának – jogosan – egy társulat. Egy – csapat.

Még nem egészen kész, persze, de sokkal „beljebb” van annál, mint ahová ez az affér helyezte őket, különösen a távolabbi szemlélődőnek. Formás előadás, helyenként pazar megoldásokkal. A rendező, Moravetz Levente, nagyon precíz akart lenni, ugyanakkor, ahol kellett, meghagyta önmaguknak a színészeket, s ebből nagyon szépen létrejött egy mai, korszerű, amolyan huszonegyedik századi operett, a maga hagyomány-idézésével egyfelől, s a frivol, a műfajt tudatosan a szarkazmuson is áteresztő megoldásokkal, másfelől. Mert hát azért szinte ijesztő hallani azokat a kopogós táncokat, a madárfüttyös-csicsergős duetteket, olyan szaftos, mint dédnagymamánk csirkepörköltje, és milyen nagy megkönnyebbülés, amikor ráébredünk: egy kicsit meg lettünk ám vezetve. Mert ez az egész, az elején, szándékos, tudatos karikatúra; majd rendesen átmegyünk abból abba a világba, amelyben az operett a mai napig él és virul, túlélvén a kereteibe rejtett – és esendő tehetséggel rendelkező társulatok esetében – öngyilkos reflexeket. Amit itt látunk – szép, becsületes csoda. Egy színtársulat önmagát kihúzó, tisztességes csodája. Szinte halljuk, ahogy a társulati ülésen összeállt a csapat, megbeszélték, amit meg kellett, és belevágtak. 

És odatették. Kascsák Dóra (Pünkösdi Kató) minden helyzetben annyira naiv, amennyire kell. Túlságosan nem az, ezt mindketten (ő és a néző) tudjuk, de hát néha annyi is elég, ha annak néznek. Ozsgyáni Csaba (Dorozsmay Pista) is „szintén zenész”, hát ne gondoljuk a fejlődésben visszamaradt hősszerelmesnek; na persze, sokat dob rajta barátja, Ibolya Ede (Lisztóczki Péter adja) stílusa; ők ketten nagyon szépen egészítik ki egymást. Báró Tarpataki (Kelemen Csaba) fellépése, bocsánat a tréfáért, nagyon kiráj, még azt is elnézzük neki, hogy gondban van az énekléssel. De egy dala mindenkinek van, neki is, és abban annyira jó, hogy minden meg van bocsátva. Úgy általában is igaz ez, mondom, nem bíbelődnék annyit az előzményekkel, ami talán csak pláne nekem érdekes, ha ez itt nem lenne ilyen szépen és elegánsan lenullázva, meghaladva. Megszeretjük az előadást, a színészeket, ennél lényegesebb és fontosabb pedig nincs; hazafelé, a kocsiban, azon vitázunk, hogy kinek volt a legkevésbé jó hangja, de mindig oda lyukadunk ki: senkinek sem maradt adóssága a közönség felé. S hát ez a „legkevésbéjó” is viszonylagos, mielőtt félreértenek, hát persze, hogy az elődökhöz hasonlítgat az ember, s a díszlet okán (amit egy az egyben az Operettszínházból hoztak el), a pár évvel korábbi operett-színházi előadással, hát, néhány pontja az egrinek meghaladja azt; mi legalábbis, a kocsiban, így döntöttünk. A maga helyén mindenki szépen futja ki a megírt karaktert, Zám Andrea (Hunyadi Evermódné többszörös özvegy) például kezdetben annyira jó, hogy néha idegesítő tud lenni; de hát ez a figura lényege. Ahogy Szívós Győző (Csipcsala Béla Géza) is nagy figura; az igazi keveset beszél, sokat mond, pontosan hozza a velejét a háztömb, az utca, a kerület egész történelmének; nem tudunk belekötni.

S hát végül azért beszéljünk Rácz Jánosról is, akit az elején emlegettünk – hogy gyanús, nagyon gyanús. Valaki itt most nagyon be fogja fészkelni magát a közönség szívébe, mondtam az előadásra készülődve, mert hát minden ebbe az irányba mutat. A karakter, a Kubanek hentesé, mondhatjuk, etalon; a színirodalom egyik nagy „bon mot”-ja. Mármint nem azért, mert egy mondatból állna, talán értik a hasonlat lényegét; szóval ez egy olyan belépő lehetősége, amit, ha nem ront el valaki, akkor sokan miatta kezdenek színházba járni. Márpedig Rácz nehezen ronthatta volna el, láttuk azért már őt korábban néhányszor szép bohózat-megoldásokban, kinőtte már egy-két előadás kereteit eddig is, s így van most is. Nagyon így. Egy hatalmas komédia-felvonulás az övé, Chaplintól Mr. Beanig villannak belénk a figurák, épp annyira csak, hogy rábiccentsünk, mert az egészből azért Rácz János – Rácz Jánost gyúrta össze. Azt a komédiást, aki miatt elmentünk Egerbe, és legközelebb is ezt fogjuk tenni. Mert – remekül muzsikálnak.

(Zerkovitz Béla - Szilágyi László: Csókos asszony. Egri Gárdonyi Géza Színház. Rendező: Moravetz Levente).