Ég a lélek, roppan a szív

Kezdetben unom, aztán elkezd érdekelni. Egy kicsit. Később nagyon. Végül már-már élvezem. Aztán már nagyon nem. Mert fáj. Úgy a kétharmadától, vagy tán kicsit korábban, nagyon fáj. Kívül, belül. Nem az előadás, azzal semmi baj, sőt.
 
Csak ez az egész. Egyre jobban emel a crescendo, minden hanghangszer megszólal a szimfóniában, összeolvad a kín, egyetemessé válik a fájdalom, és ennyi. A lehetetlen megtörtént, a csoda már másnap reggel elmarad. Mert semmi sem változik.

Himnikus élmény fogja el azt, aki feláll a miskolci társulat Úri muri előadása után, és belefeledkezik a tapsorkánba. Ritkán van része ilyen csodában nézőnek és színésznek; gyakrabban lehetne, persze, mint gondolnánk, de ehhez azért különleges konstellációknak kell együtt állniuk. Mert hát Móricz darabja nem mai keltezésű; amúgy sem szaladgál túl sok Móricz-utód a direktorok kegyeit keresve; erős társulat is akadt, korábban is, amely magára próbálhatta volna a szövegkönyvet. Nézzük, megy-e, lássuk, tudjuk-e, próbáljuk meg, akarjuk-e, merjük-e, kérdezhették volna egymástól, önmaguktól. Mert apropó, na, az volt. Eddig is. Azokban élünk, folyamatos apropókban, a Millennium óta, amikor is Móricz időkeretbe helyezte darabját. Persze, kicsit később írta, épp annyival, hogy az időkeret is elveszítse eredeti apropóját, pontosabban felmutasson valami hasonlót.

Rébusz, igen, amit mondtam, s amit Keszég László, a miskolci bemutató rendezője nagyon pontosan csomagol be és ki előttünk. Úgy, ahogy kell. Ha csak arra figyelünk, amit mond, hogy ez egy szerelmi háromszög drámája, akkor szépen el is bíbelődhetünk azzal. Jogos-e megcsalni egy olyan asszonyt, aki másfél évig be sem teszi a lábát férje álmokat hajszoló „kertmagyarországi” tanyájára; s kell-e éppen egy a számítás körmeit még csak próbálgató „okos” lányt magához emelnie? Ha senki, hát miért értené meg őt épp egy olyan lélek, amelynek feltett szándéka az innen való elmenekülés? Mondom, lehet megmaradni ezen a szinten, de Keszég azért szép trambulinokat ad nekünk már az elején, amikor még kicsit fásultabban figyeljük a cselekményt. A kocsma asztalait, s mögöttük a földhözragadtan úri ország szánalmas ügyeskedéseit. A korrupt földmérő, aki alkut köt a kisbirtokossal, mindegy, mire, mert lehetne az bármilyen terepmunka, Zalán futásától Fejér megyéig, a lényeg az ügyeskedés. A mérnök leosztja a helyi gazdának, leszedve a maga hasznát, az alvállalkozó meg tovább adja a munkát, akik valóban elvégzik, éhbérért kénytelenek megcsinálni; csak itt, ebben a csiki-csukiban kirajzolódik a korrupciókompatibilis ország minden korban érvényes – amúgy elég darabos – technikája. Darabos, mert hát előre tudjuk: ahogy olcsó húsnak híg a leve, úgy s ezért a sok kéz között átfutó munkának épp a lényege, a tartóssága fog elvészni.

De ha tartós, ki fog akkor pénzt keresni a javításon? Az ilyen-olyan módszerváltásokon? Ülünk hát mi is abban a kocsmában, a szélesebb, nézőtéri oldalán, nézzük a tempósan lecsorgó söröket, borokat, megismerjük a szereplőket, akik majd béhelyeznek egy-egy részletet az előadásba, de most még lassan folydogál minden. De miért haladna gyorsabban, miért menne tempósabban? Itt? Ugyan. Nézzük hát, mondom, pár perc után talán ki is mentünk volna, de valami elkezd működni, ott is, bennünk is, a szituációk egyre élesebbek, a dialógusok feszesebbek, a karakterek kezdenek kifordulni önmagukból, vagy inkább előtűnik valódi énjük; a parasztgőg, az úrhatnámság, az a fajta carpe diem, ami, ha barbárokként követjük, magunk sem válhatunk másokká. Crescendo és fortissimo, nem tudok szabadulni e két szótól, mert valahogy ezt érzem találónak, ezek motoszkálnak bennem, miközben nézem a lassan épülő, majd egyre gyorsabb tempóban felszökő káromkodás-katedrálist, hát ez emelkedik itt, bólintok, Keszég megépítette azt a bizonyos katedrálist, közös káromkodásainkból.

Még a hangszerek is így rendeződnek el. Zayzon Zsolt (Szakhmáry Zoltán) minden szempontból kilóg a sorból. Vékony, inas, csöndes, a maga módján elfogadja azt a közösséget, ahová elvetődött, de annyira csak, hogy ne nézzék ki, ne nehezítsék az életét. Túl akarja nőni őket, felülemelkedni rajtuk, ám arra mindenki csak legyint egyet; megisszák a borát, ráerőszakolják mulatságaikat, kihasználják. Különbözik tőlük, látjuk, halljuk, testalkatától kezdve szókincsén át. Megértjük, hogy itt belőle falkavezér nem lehet; minél pontosabban festi le a közös pusztulás képét, annál biztosabbá válik saját, egyéni önpusztítás-kényszere. A szerelem, amelybe menekül, csak oly illúzió, ezt mindenki tudja, ő is, a lány is, a gazdasszony is, csak a feleség nem. Vagy hát dehogynem, ám rá is vár az előre megírt, sztereotip szerepkényszer; egy olyan méltóságot veszít el, amelynek megóvásáért addig semmit sem tett. Elutasította férje álmait a jövőről, s most becsapva érzi magát, mert azokat az álmokat hát miért értette volna meg egy parasztlány? Művi, hamis, úri murizálás ez is; Fabók Mariann (Rhédey Eszter) és Lovas Rozi (Rozika) grammot sem veszítve töltik ki a maguk karakterét, tökéletesen.

A gazdák – ilyenek. Olyanok. Hektárt hektár mellé nemzedékek sora alatt összegürcölt parasztok. Valódi nagybirtokos nincs közöttük, ha volt is, az a föld már elveszett, vagy másé, vagy ő műveli még, haszonbérben, esetleg rég ugar az csak, megkötve rá a vasútvonal-zsebszerződés. Ha művelik is, a hasznot elviszik a váltók, az életmód, a közöny. S az a tespedtség, amely felhorkan, vérig sértve, amikor az arcába vágják: igyatok hát báró Haynau és gróf Karaffa egészségére, a magyarélet legvadabb sebeinek kiosztóira, igyatok, parasztok. No, ez vért kíván, vagy hát csak feszültséget oldó vad verekedést, ölre hát, majd, megcsendesedvén definíciót lel a világ. „Mi a magyar szabadság? Az, hogy mindenki úr. Mindenki úr ebben a kis országban. Hát vigyétek be a gulyásleginyt a városba, s tegyétek meg utcaseprőnek! Akkor igen, akkor lármázhattok arról, hogy nem egíszsíges az ilete. Szociális bajok vagynak. De az istenit, a pusztai gulyás ippen olyan úr, mint a törzsfőnök vót ezelőtt egyezer esztendőkkel, amék a fejedelmek alatt itt tanyázott … Lehetetlen a mai berendezkedés mellett. Nézze, Szakhmáry úr, mi a mai berendezkedés. Az, hogy egy korcs feudális alapon nyugszik az élet. A föld egy aránylag kis töredék kezében van, amely így is megél... Ünnepelni a millenniumot. Itt vagyunk ezer esztendő óta. De mit jelent ez az „itt vagyunk”?... Azt jelenti, hogy a földbirtokosé a föld, s a munkásé a munka. Itt az elébb azt kiáltották, hogy „egyenlőség, testvériség, szabadság”. Hát ez mit jelent? Ez Magyar-országon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben. A nincstelen nyugodjon bele, hogy neki semmije nincs, a gazdag nyugodjon bele, hogy neki mindene van. Vagy talán azt jelenti, hogy a semmitlen földet kap a valamivel bírókéból?”

Hát ebbe zuhan bele Szakhmáry, aki, persze, próbál legalább szerelmet hazudni magának, ha már a feleségét nem érdeklik az álmai, akkor talán azt a kislányt, aki olyan szépen álmodik maga is; de hát miről? Az első vigéccel elmegy a nagyvárosba – a maga módján ő is gazdag akar lenni. Ebbe zuhan bele Zoltán, az örökös teszetoszaságba, mondjuk ki, böszmeségekbe, apró kis csalásokba, kupeckedésekbe, amelyek mindig elárulnak valamit abból a nagyra hivatott országból, ami, persze, van, de ez a kis darabka, épp ez, miért hiányozna abból? Nézzük a színészeket, ámultan, mennyire ott vannak, Gáspár Tibor (Csörgheő Csuli), naprakészen számító, hideg, ravasz karakter. Nagyon pontosan tudja: mitől döglik (be) a csízió. Szépen át is veszi az irányítást, mindig, amikor kell; amikor, akár egy véletlen meghökkenés folytán, hirtelen átcsapna valakin a belejózanodás. De hát kin? Itt a kín: hogyan emeljünk ki bárkit egy sokszereplős darabból, s pláne miért hagynánk ki bárkit is? Szatmári Györgyöt emeljük ki? Szegedi Dezsőt? Fritz Attilát? Mindenki tökéletes, na, jó, Fritz (Wagner szerepében) talán valóban kiemelkedőbb játékos. Hiszen neki nagyon precízen be kell mutatnia a naiv és az ál-naiv karakterek közötti mezsgyéket, a lelkes kultúraközvetítőt, aki érzi, hogy átverés áldozata, mégis megpróbálja a lehetetlent; hogy végül, ha másban nem, hát az ivás szorgalmában váljon méltóvá a vidék uraságaihoz. Ez is, de minden a helyén van ebben a szimfóniában; s végül valódi katarzist kapunk. 

Már csak azt kellene eldönteni: mikor is játszódik a miskolciak előadása? Én azt nem tudom, s hogy miért nem, az már egy másik történet. Lesz.