Zuhanás a Csokonaiban

Szürreális találkozásokat vegyítenek élőzene mellett elhangzó sanzonokkal Debrecenben: Olt Tamás írta és rendezte a debreceni Csokonai Színház múlt héten bemutatott darabját, az Absinthot, amelyben minden kicsit más, mint a valóságban. Közben pedig az életet magától eldobó fiú múltja és jövője jelenik meg az ablakokban.

Úgy tudom, személyes vonatkozásai is vannak a történetnek.

Bizony. A főszereplő ugyanis szerelmi bánat miatt – amelyben én is szenvedtem a próbák elején egy évvel ezelőtt – ugrik le az épületről. A többi viszont már a képzeletem szüleménye, hiszen zuhanás közben az ablakokon keresztül különböző történeteket él át. Találkozik például halott édesanyjával, aki a szerelem nélküli fogantatásáról és arról vall, a hedonista élet mellett vágyott volna a biztonságot adó családra, de látható a halál miatt beteljesíthetetlen jövő is. A zuhanás közben meg-megállva játszódnak a jelenetek. Mégsem pesszimista, szomorú kicsengésű a darab.

Az előadás egy sanzonokkal teletűzdelt zuhanás – írják az ajánlóban. Nem túl melankólikus így a darab?

Még ott áll a jellemzések között a derűs is.

És kiigazodik a néző ebben a hármasban?

Ugyan minden rendező úgy áll neki egy darabnak, hogy az hatalmas siker lesz, én, immár két előadással a hátam mögött, nyugodtan elmondhatom, hatalmas sikert arattunk. Annyira, hogy a bemutatón szűnni nem akaró tapsviharral búcsúztatták a színészeket, a közönség többször már a folyosóról tapsolta vissza őket – azt tanácsoltuk ugyanis nekik, mivel a debreceni Stúdióban nem lehet a függöny mögé állni, csak a díszlet takarásából tudtak a tapsra kijönni, pár meghajlás után vonuljanak ki a folyosóra.

Pedig nem egy realista darab, van benne groteszk, egy kis szürrealitás, kicsit olyan, mint a Boris Vian-i – például a szorongató aggodalmat az egyre szűkülő folyosókkal, vagy a zsugorodó házzal megjelenített – világ, az impresszionizmust idézi.

Gondoltam ugyan, hogy lesz egy réteg, aki nagyon fogja ezt szeretni, de csak reméltem, hogy az átlagnéző érteni fogja a mondandónkat.

Boris Vian világa hamarosan filmben is látható lesz. De miként jeleníthetők meg különös képei a színpadon?

Én azt sem értettem, hogy valósítható meg filmen. Az előzetest megtekintve azonban meglepően tapasztaltam, hogy az alkotó tökéletesen megérti az írót. Nálunk ugyanez a nem átlagos kellékhasználattal valósul meg – semmit nem arra használunk, amire való. Például kávét kérve a szereplő kannából kiöntött szemeskávét kap, és hiába absinthoznak minden jelenetben, maga az ivászat nem történik meg. Cselekvéseink mindig csak „mintha” olyanok, amilyenek a valóságban. Nem szerettem volna az ivászatot ivászattal, a verekedést verekedéssel megmutatni, és ehhez alkalmazkodunk szövegileg is.

Mi ihlette ezt a különös világot?

Természetesen Boris Vian egyik novellája, amelytől a darabbal kapcsolatos munkák során teljesen elvált az előadás. A hangulata azonban megmaradt. Hozzá tartozik még, hogy a kezdet kezdetén egy sanzonesttel készültünk, ami a közös munka és a tollam nyomán egy történet kibontakozásához vezetett. Egyikünk sem akart ugyanis egy zongora mellett, kalapban előadott műsort, így elgondolkodtunk egy kerettörténeten – miután azonban elkezdtem ezt írni, az túlnőtte magát a sanzonesten, lett belőle egy színdarab. A sanzonokat franciául éneklik a színészek – a magyar fordítás giccses lenne, illetve a francia miatt megmarad a dalok hangulata is. Továbbá mozgásszínházi etűdök is helyet kapnak a darabban – Mészáros Tibor ezeket kiválóan megvalósította a szerfüggő dohányos, szenvedélybeteg Macska szerepében.

Amikor darabbá kezdett formálódni a dolog, az immár Érdemes Művész Szűcs Nelli is csatlakozott hozzánk, bizonyos helyzeteket ekkor rá, és a többiekre írtam már.

A darab végkifejletét ne árujuk el. Annyit azonban elmondhatunk, hogy érdekelték-e a sanzonok a fiatalokat is?

Igen. Miközben ugyanis szórakoztat a darab, gondolkodásra is sarkall. A derűs zuhanás alcím is arra az élethelyzetre utal, mellyel a mai fiatalságnak is meg kell küzdenie.